A kezdet

„A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy létezik fontosabb dolog is, mint a félelem.”

Azzal kezdeném, hogy négy évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy valaha is le fogom írni ezeket a sorokat. Miért pont négy évvel ezelőtt? Nos, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy részt vegyek az Erasmus ösztöndíjprogramban. Régen volt, nagyon régen. Akkoriban még, az angol nyelv elkötelezett szerelmeseként Skócia volt álmaim netovábbja, ahova az egyetem helyet biztosított volna... és ahova végül nem mentem. Leginkább azért nem, mert már a gondolatától is rettegtem, bár egy részem nagyon szerette volna.

Azután sok-sok év vívódás következett. Beadjam? Ne adjam be? Ennek a kis belső civódásnak a környezetem volt a legnagyobb elszenvedője. (Innen is köszönöm mindenkinek a végtelen türelmet, amellyel újra és újra végighallgattak.) Nem is tudom, hány ember véleményét akartam tudni, hányszor beszéltek rá, hányszor beszéltem le magam. És ahogy az egyik kedves csoporttársam, Marci mondta egyszer, nincs is rosszabb a bizonytalanságnál és a döntésképtelenségnél. Belülről emészti fel az embert, szépen lassan. Ezt abszolút átérzem, mert nemcsak ebben a kérdésben, hanem minden másban is nehezen határozom el magam.

Aztán megtörtént. Hosszas szenvedés után eldöntöttem, hogy beadom a jelentkezést és ezzel bizonyítok magamnak. Ezúttal nem Skócia, még csak nem is angol nyelvterület volt a célom, hanem Spanyolország, annak is az északnyugati csücske, egy kisváros az Atlanti-óceán partján: A Coruña. Mióta a spanyol lett a szerelem-nyelvem, ebbe a városba húzott a szívem - a szakomon egyedüliként meghirdetett spanyol egyetemre.

Az elhatározást követően napokig ideges voltam, és persze továbbra is ott voltak bennem azok az álnok kételyek, de minden erőmmel igyekeztem kizárni őket a fejemből. Ez nem ment volna a szüleim támogatása nélkül, akiknek nem tudom elégszer megköszönni, hogy olyanok, amilyenek, és nem túlzás, hogy náluk jobb szülőket nem is kívánhatnék.

Onnan tudtam, hogy a vágy, hogy megkapjam a helyet erősebb bennem, mint a kételyek, hogy egyszerre azon kaptam magam, nem azért aggódom, mi lesz, ha megkapom, hanem azért, hogy mi lesz, ha nem. Sajnos a természetemből fakadóan rendkívül aggodalmaskodó ember vagyok, mindenen hosszasan rágódom, megvizsgálom a leglehetetlenebb aspektusokból – amelyek másnak talán eszébe sem jutnának –, míg végül teljesen felhergelem magam és kiborulok. Természetesen most sem volt másképp.

Mindenesetre idővel sikerült hozzászoknom a gondolathoz, hogy egy hónap várakozás következik, és egy-két hét után már nem is tűnt ez olyan szörnyen hosszúnak. Aztán megérkezett a tegnapi nap: 2013. április 2. Kivételesen még csak nem is úgy ébredtem, hogy ez jár a fejemben, egyszerűen csak rutinszerűen beléptem az e-mail fiókomba, és ez a kedves kis levél ott csücsült arra várva, hogy elolvassam:

„Kedves Hallgatók!

Örömmel értesítelek titeket, hogy a Külügyi Bizottság elfogadta a pályázatotokat, így részt vehettek az Erasmus hallgatói mobilitásban.”

Akkor jött, amikor legkevésbé számítottam rá, ahogy az lenni szokott. Azóta is kicsit kettős érzések kavarognak bennem, de nem is én volnék, ha nem így lenne. Örülök neki, nagyon örülök, mert bebizonyítottam magamnak, hogy merek lépni; ugyanakkor tudatosult bennem, hogy szeptembertől 4,5 hónapig távol leszek mindenkitől, akit szeretek, egyedül a nagyvilágban… annak is a másik végén. Azt hiszem, egyelőre szoktatom magam a gondolathoz.