„A bátorság
nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy létezik fontosabb dolog is, mint a
félelem.”
Azzal kezdeném, hogy négy évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy valaha is le
fogom írni ezeket a sorokat. Miért pont négy évvel ezelőtt? Nos, akkor
fogalmazódott meg bennem először, hogy részt vegyek az Erasmus
ösztöndíjprogramban. Régen volt, nagyon régen. Akkoriban még, az angol nyelv
elkötelezett szerelmeseként Skócia volt álmaim netovábbja, ahova az egyetem
helyet biztosított volna... és ahova végül nem mentem. Leginkább azért nem,
mert már a gondolatától is rettegtem, bár egy részem nagyon szerette volna.
Azután sok-sok év vívódás következett. Beadjam?
Ne adjam be? Ennek a kis belső civódásnak a környezetem volt a legnagyobb
elszenvedője. (Innen is köszönöm mindenkinek a végtelen türelmet, amellyel újra és újra végighallgattak.) Nem is tudom, hány ember véleményét akartam tudni, hányszor
beszéltek rá, hányszor beszéltem le magam. És ahogy az egyik kedves
csoporttársam, Marci mondta egyszer, nincs is rosszabb a bizonytalanságnál és a
döntésképtelenségnél. Belülről emészti fel az embert, szépen lassan. Ezt
abszolút átérzem, mert nemcsak ebben a kérdésben, hanem minden másban is
nehezen határozom el magam.
Aztán megtörtént. Hosszas szenvedés után
eldöntöttem, hogy beadom a jelentkezést és ezzel bizonyítok magamnak. Ezúttal
nem Skócia, még csak nem is angol nyelvterület volt a célom, hanem
Spanyolország, annak is az északnyugati csücske, egy kisváros az Atlanti-óceán
partján: A Coruña. Mióta a spanyol lett a szerelem-nyelvem, ebbe a városba
húzott a szívem - a szakomon egyedüliként meghirdetett spanyol egyetemre.
Az elhatározást követően napokig ideges voltam,
és persze továbbra is ott voltak bennem azok az álnok kételyek, de minden
erőmmel igyekeztem kizárni őket a fejemből. Ez nem ment volna a szüleim
támogatása nélkül, akiknek nem tudom elégszer megköszönni, hogy olyanok,
amilyenek, és nem túlzás, hogy náluk jobb szülőket nem is kívánhatnék.
Onnan tudtam, hogy a vágy, hogy megkapjam a
helyet erősebb bennem, mint a kételyek, hogy egyszerre azon kaptam magam, nem
azért aggódom, mi lesz, ha megkapom, hanem azért, hogy mi lesz, ha nem. Sajnos
a természetemből fakadóan rendkívül aggodalmaskodó ember vagyok, mindenen
hosszasan rágódom, megvizsgálom a leglehetetlenebb aspektusokból – amelyek másnak
talán eszébe sem jutnának –, míg végül teljesen felhergelem magam és kiborulok.
Természetesen most sem volt másképp.
Mindenesetre idővel sikerült hozzászoknom a
gondolathoz, hogy egy hónap várakozás következik, és egy-két hét után már nem
is tűnt ez olyan szörnyen hosszúnak. Aztán megérkezett a tegnapi nap: 2013.
április 2. Kivételesen még csak nem is úgy ébredtem, hogy ez jár a fejemben,
egyszerűen csak rutinszerűen beléptem az e-mail fiókomba, és ez a kedves kis
levél ott csücsült arra várva, hogy elolvassam:
„Kedves
Hallgatók!
Örömmel
értesítelek titeket, hogy a Külügyi Bizottság elfogadta a pályázatotokat, így
részt vehettek az Erasmus hallgatói mobilitásban.”
Akkor jött, amikor legkevésbé számítottam rá,
ahogy az lenni szokott. Azóta is kicsit kettős érzések kavarognak bennem, de
nem is én volnék, ha nem így lenne. Örülök neki, nagyon örülök, mert
bebizonyítottam magamnak, hogy merek lépni; ugyanakkor tudatosult bennem, hogy
szeptembertől 4,5 hónapig távol leszek mindenkitől, akit szeretek, egyedül a
nagyvilágban… annak is a másik végén. Azt hiszem, egyelőre szoktatom magam a
gondolathoz.
